„Én voltam a zárkafelelős, és mindig olyan rendet vágtam, hogy másnak sose kellett takarítania. Jó közösségünk volt, próbáltunk úgy viszonyulni egymáshoz, hogy minél gyorsabban teljen az idő. Még egy fekete-fehér tévét is kiérdemeltünk, de aztán az egyik srác kapott otthonról egy színeset. Akkor változott meg minden, amikor ő januárban átkerült Vácra, és vitte a tévéjét is, M. József pedig behozatott helyette egyet. Attól kezdve, hogy csak az ő tévéjét tudtuk nézni, fölényeskedő és flegma lett. Kaptam a húgomtól egy levelet, amiben azt írta, hogy megszakítja velem a kapcsolatot, mert sose fogok jó útra térni. Ez nagyon fájt, ráadásul még M. József is rátett egy lapáttal, amikor azt hangoztatta, hogy "milyen ember, akire még a húga se kíváncsi". A tévéjét pedig, ha olyanja volt, elfordította, hogy ne lássuk, és bedugta a fülhallgatót, hogy ne is halljuk” — az egyik bűnügyi lap szerint ezt vallotta bírósági tárgyalásán a 32 éves Sz. János elítélt, aki 2005 február 6-án éjjel a márianosztrai börtönben agyonverte cellatársát, az 50 éves M. Józsefet.

A halállal végződő verekedés akkor azért számított rendkívülinek, mert hasonló tragikus eset azelőtt csak 1980-ban fordult elő Magyarországon, ráadásul véletlenül: akkor étkezés közben löktek meg egy rabot, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy egy hónap múlva a kórházban meghalt.

Az öt évvel ezelőtti márianosztrai emberölést azonban újabbak követték: még ugyanabban az évben a sándorházai fegyintézetben a majdnem 2 méter magas, kisportolt, állítólag a kung-fut is magas fokon űző Csorba Ferencet „megzsinegelték”, vagyis ágyában fekve kötéllel megfojtották.  Két évvel később, 2007. október 13-án pedig a tököli fiatalkorúak börtönében V. János és három társa fajtalankodásra kényszerítette, majd felakasztotta 19 éves cellatársát, öngyilkosságnak beállítva a történteket. 2009 januárjában a kaposvári börtönben a smasszer úgy megvertek egy előzetes letartóztatásban lévő 56 éves férfit, hogy később belehalt sérüléseibe. Legutóbb pedig szilveszter éjjel történt tragédia: a váci börtön egyik cellájában két fiatal elítélt verte agyon 63 éves cellatársát, aki fejsérüléseibe halt bele.

Jóllehet verekedések és verések mindig is gyakoriak voltak a hazai börtönökben, az 1980-as pálhalmai esetet leszámítva sem a nyolcvanas években, sem a kilencvenes években nem volt emberölésre példa.
A büntetés-végrehajtási intézetekben korábban pszichológusként is dolgozó pszichológus, Végh József szerint nemcsak a bűnözési kultúra átalakulása az oka annak, hogy megszaporodtak a halállal végződő bántalmazások. „Megnőtt a különbség a gazdagok és a szegények, a jólét és a rosszlét között. Minél magasabb a távolság a két végpont között, annál magasabb az agresszivitás a társadalomban és ez alól a börtöntársadalom sem kivétel” — magyarázta a szakember.

A börtönök túlzsúfoltsága is kedvezőtlen hatással van a fogvatartottakra. „A magyar börtönökben nincs meg az EU által előírt légköbméter, nincs meg az az alapterület, amelyen belül a rabok intim zónája biztosítva lenne. Növeli a stresszt, hogy folyamatosan benne vannak egymás intim zónájában” — mondta Végh József.

A fogvatartottak közötti agressziót növeli az is, hogy sok helyen nincs napközbeni foglalkoztatás, mint volt a nyolcvanas években, amikor például kötelező volt a munkavégzés. „A monotónia stressz faktor. Ennél még magasabb stressz faktor a telítődés. A telítődés azt jelenti, hogy nagyon kevés inger van jelen. Minden egyes nap ugyanazokat az arcokat látják, ugyanabban a zárkában vannak, ugyanazok az események történnek a fogvatartottakkal. Ha nincs elég történés, akkor abba belehal az idegrendszer. A telítődés következménye, hogy személyközi konfliktusok generálódnak azért, hogy legyen történés” — magyarázta a szakember.

A műveltebb, képzettek emberek kevésbé vagy máshogyan agresszívabbak, mint a képzetlenek. „Azok az elítéltek, akik képzésekben vesznek részt a börtön falain belül, kevésbé agresszívebbek, mert megtanulják más módon levezetni agressziójukat, nem beszélve arról, hogy ingerek érik őket. Manapság gyakran az sem tud dolgozni a börtönben, aki szeretne, mert nagyon sok ilyen munkalehetőséget felszámoltak” — mutatott rá Végh József.

A börtönökben általában a fizikailag gyenge és idősebb elítéltek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben, illetve azok, akik olyan bűncselekményeket követtek el, amelyeket még a börtöntársadalom is megvet. Így a börtönhierarchia aljára süllyednek a fajtalankodók, a gyerekgyilkosok, a pedofilok. A tavaly novemberben egy 14 éves kislány brutális megerőszakolása és meggyilkolása miatt 19 év fegyházra ítélt Pocsai József az ítélete után kérvényezte az országos börtönparancsnoknál, hogy a jogerős ítéletig maradhasson a fővárosi Venyige utcában (ahol az előzetes letartóztatását töltötte), mert ott biztonságban érzi magát. Lapinformációk szerint Pocsait tavaly nyáron a Venyige utcai börtönből egy másik fegyintézetbe szállították, ahol nagyon megverték rabtársai. Bár akkor nem tett feljelentést, később az egyébként elutasított kérelmében az ottani bántalmazásokra hivatkozott.

A pedofil és gyermekgyilkosokon kívül azoknak a testi épsége is veszélyeztetve van, akik a bűnözőknek nem tetsző foglalkozást űztek odakint, például rendőrök vagy ügyészek voltak. A Fővárosi Főügyészség egykori szóvivője, a vesztegetés és befolyással való üzérkedés miatt első fokon 6 évre ítélt Varga Gergely egy börtöninterjúban elárulta: az előzetes alatt többször is megfenyegették azok az elítéltek, akiknek ő járt el az ügyében.

A rácsok mögött azok sem érezhetik magukat túl nagy biztonságban, akik jó magaviseletűek és engedelmeskednek a börtönőröknek. Ezeket az elítélteket ugyan a smasszerok szeretik, ám a rabtársak már kevésbé, mert gyakran besúgónak, vamzernek tartják őket, ezért a börtönhierarchia alján vannak. 

„A veszélyeztetett elítélteket ugyan próbálják elkülöníteni a börtönben a többiektől, de ezt nem mindig lehet megtenni, mert nincs elég zárka” — magyarázta Végh József. A legutóbbi váci eset szerinte azért is történhetett meg, mert a börtönőrök nem tudnak mindig mindenre figyelni. „Ha valakit meg akarnak verni rabtársai, akkor előbb-utóbb megverik. Akár úgy is, hogy ezalatt mások elterelik a személyzet figyelmét valamivel.”